Nemrég pedig hazavittem.
Na ez volt a szívhasgató. Szó szerint újra átéltem/átéltük kicsikémmel a különélés kezdetét, mikor még sírva, összetörve váltunk el egymástól.

Nem tudom mi történhetett a kis lelkével hírtelen, de miután megérkeztünk az anyjához, és jött a búcsú ideje, átölelt, szó szerint belémmart és úgy kapaszkodott, hogy ne tudjam elengedni, az anyja ne tudja elvenni, és zokogott.
Zokogott, olyan keservesen amilyet már nagyon régen hallottam tőle.
Így kiiabálta, hogy apa nem menj el, nem akarom, hogy itthagyj. Segíts!!!
Nem akarok ittmaradni, én veled akarok lenni!
Hosszú percek teltek el így, én próbáltam nyugtatni...

Az anyja....az anyja megint tanúbizonyságott tett róla, hogy milyen ember. Sőt embernek nem is nemvezném, anyának meg végkép nem.
Cibálta , húzta vonta a gyereket. Két kézzel próbálta rólam lefeszíteni a kislányt, és közben indulatosan ordibált.
Hogy mit csináltam én a gyerekkel, meg biztos ellene nevelem. Meg ezért nem jó, hogy minden héten látom, mert így elszokik tőle...
A gyerekkel is ordított! Még akkor is mikor ,már csak csendben feküdt a vállamon, és potyogtak könnyei hang nélkül.
Ordibált rá, hogy miért az utcán kell ezt csinálni!? mit kell bőgni?! Még az emberek majd azt hiszik, hogy nem szeretsz itt lenni...!
Aztán megint nekem, hogy mostár menjjek innen,mert ha kijönnek az apjáék akkor lesz nemulass!

Nehezen, de sikerült elválni a kislánytól. Megígértem, hogy ha hazaérek, rögtön felhívom.
Hazaúton folyt a könnyem, nem tudtam már visszatartani. Szemem előtt lebegett a kislány aki két kézzel nyúl felém, sír. Az anyja meg háborodottan csapja be a kaput, irány befele felkiáltással. A kapu hangos zörgését még áttörő mondat,
apa segíííts...!

Boldog Apák napját